időn kívűliek
a szászföldi közlegelők fái
A dél-erdélyi ősfás legelőkön ugyanazt lehet látni, amit ötven-szász évvel ezelőtt lehetett volna. Ezek a képek-a gumicsizmákat leszámítva- készülhettek volna ötven-hatvan éve is.
Az öreg tölgyek nagyjából így néznének ki, számukra egy fél évszázad nem sokat jelent. Nem is érdekli őket hogy mi zajlik lent a völgyben ahol az éveket olyan nagyon aprólékosan számolják. Pedig történnek ott dolgok. A földdarab, amibe belenőttek már nem is annyira szász-föld és már nem is mindig köz-legelő.
Ők csak kapaszkodnak a talajukba, szezonban fotoszintetizálnak és felpakolnak a repedezett kérgük alá egy évgyűrűnyi faköpenyt. A lényeg, hogy legyen egy kevés víz, ne legyen sok a fagyöngy, a cincérek is csak módjával furkáljanak és rendszeresen csoszogjanak közöttük kétlábúak akik botjaikat lóbálva terelgetik a négylábúak hordáit és nézik, ahogy azok érdes fogaikkal és nyelvükkel fűcsomókat továbbítanak emésztőcsatornáikba. Ez fontos, mert ezek a kisebb-nagyobb növényevők a fűvel együtt lerágják a magoncokat is. Ha nem nyírnák le a gátlástalanul törekvő fiatal fákat, azok pillanatok alatt már az öregek víz és tápanyag fejadagját szívogatnák és rossz esetben akár a fényért is versengeni kellene velük. Akkor annyi lenne a szép koronáknak, a fél évezredes, méltóságteljes haldoklásoknak.
A legutóbbi évszázadban, lent a völgyekben egy kicsit felgyorsultak az események. A felgyorsult események hevében eltűntek az erdélyi szászok és maradtak az egykori szász falvak mint omladozó díszletek. Nincs már semmi abból a stabilitásból ami századokon át alapjaiban meghatározta az itt élők életét. Épp ellenkezőleg, többségében olyanok lakják az egykori szász falvakat akik jól megvannak a jelenben, nem a hagyományok tisztelete és a jövőn való gondolkodás tölti ki az életüket.
A legelőkön azért szépek a fák, kár hogy csak kicsit összeszoruló gyomorral lehet nekik örülni. A legelő állatok gazdái kicserélődtek és a legeltetés alapvető célja is megváltozott. Régen tejért, gyapjúért, bőrért és húsért legeltettek, ma inkább már csak pénzért. Ennek szebbik fele pedig területalapú mezőgazdasági támogatás formájában érkezik. A pénzért cserébe pedig úgy kell kezelni a legelőket, ahogy Nyugat-Európában öltönyös, fekete cérnazoknis hivatalnokok eldöntik, hogy kezelni kell. Ha arra adnak pénzt, hogy legyen fa, maradnak a fák, ha arra (és sajnos a jövőben erre esély van) hogy nem kellenek a fák, akkor már dőlnek is recsegve a százados tölgyek.
Az öreg fák amúgy is csak tereptárgyaknak számítanak az új szomszédaik számára. Vagyis, tűzifaként nagyon jól hasznosítható tereptárgyaknak. Nem is lehet elvárni tőlük, hogy gyorsan csodálni kezdjék a göcsörtös, vén fák ágainak fraktálformáját, szabálytalan tökéletességét amikor amúgy is tele van a fejük a tévéből és rádióból rájuk omlott, számukra többnyire értelmezhetetlen hülyeségekkel.
Történt azért jó is az utóbbi években: megszaporodtak azok, akiknek nem sok közvetlen közük van a szász közlegelőkhöz és fáikhoz de tudnak úgy nézni ezekre a fákra mint lenyűgöző, öreg lényekre. Kevesebben de azért vannak, akik tesznek is azért, hogy továbbra is legyen még akikre így nézni. Tőlük függhet a dél-erdélyi legelőkön most még tízesével-százasával fellelhető évszázados fák sorsa.
Talán majd jönnek olyan állattartó-generációk is, akik beledőlnek a kellemes melankóliába, ami ezekből a helyekből árad, elkezdenek másként nézni a fáikra és meg se fordul majd a fejükben hogy tűzre dobálják a göcsörtös óriások darabjait.